Gondolatok a Magyar Kultúra Napján

Hajnal Jenő

Ma, Kölcsey Ferenc Himnusz című költeményének születésnapján a magyar kultúrát, szimbolikus értékeink világát, lényegi jellemzőnket ünnepeljük. Azt a megtartó erőt, amelynek alapja az egységes nemzeti gondolat, az együttes alkotni, tenni akarás, a közös felelősség, és amelynek lételeme a mozgás, éltetője pedig egy nemzet emlékezete. Egy olyan korban, amelyben az áttérés egyik nyelvről a másikra egy nemzedék alatt, de egy életen belül is végbemehet, sokfelől ostromolt kis népeket kétségkívül csak bizonyos „büszkeség” tarthat össze; az a hit, hogy érdemes ahhoz a nemzethez tartozni, amely egy vers dátumozását tekinti kultúrája, anyanyelve, nemzeti megmaradása napjának. Mert még mindig bízunk benne, hogy a magyarság tudatában a nyelv és az önazonosság elválaszthatatlanok.

Gondoljunk hát a nemzet szellemi erejére, amikor az ünnep jegyében számvetést készítünk, vagy legalábbis kijelöljük önmagunknak – ki-ki önmagának –, hogy hogyan kell, lehet ránk hagyott kulturális örökségünkkel bánni s tovább adni azt az utánunk következő nemzedéknek; annak a korosztálynak, amelynek nevelésében szerepünk óriási! Hiszen a becses mintát nekünk kell felmutatni, hogy annak értékeit becsülni, szeretni kell, hogy törvényei szerint illene élni, és tanulságait jó lenne érvényesíteni. Mert ez a kultúra nemcsak tudást, műveltséget, hanem erkölcsiséget is hordoz, olyan erényességet, amely elé a magyar jelző bátran és büszkén kitehető.

S tennünk kell ezt különösen akkor, amikor úgy érezzük, hogy közösségi létünknek mind kevésbé éltető eleme az élő, teremtő és alkotó kultúra. Szerencsére a lélek igazi ébredése nem alszik ki a sorscsapásokkal, ha csak saját hibáink, belső összeütközéseink, önpusztító meggondolatlanságaink nem kényszerítik rá. Az egyetlen dolog tehát, ami örökérvényű lehet napjainkban: a változás.

Egy nagyon hosszú és terhes évtized után csillant fel ismét a remény, hogy történelmi határkőhöz érkeztünk: mától megváltozhat körülöttünk a világ, s mi is más emberekké válhatunk, ha bizakodó nyitással közelünkbe engedjük a jövő esélyét, amely majd távlati tervek, stratégiák kimunkálására ösztönöz bennünket.

A cselekvő pillanat fontosságát érezve lehet-e jelentősebb és szebb feladatunk, mint újrafogalmazni azokat az értékeket, amelyek megnyilatkozási formája az iskola, a művészet, a tudomány és az anyanyelv, és amelyeket csak a kultúra továbbíthat felénk elhitetve velünk még mindig, hogy kisebbségi létben is megélhetjük emberi mivoltunk teljességét? Ezt a hitet mindenképp annak a létminőségnek köszönhetjük, amely manapság életünkben különösen nemzeti megmaradásunk végett kap oly nagy hangsúlyt és szerepet. Nekünk ugyanis a kultúra újragondolása, újraértelmezése, minden formájának újból és újból való kialakítása elsősorban lételemünk, hiszen múltunk mindig is arra tanított bennünket, hogy kisebbségi helyzetben is van mód további romlásoknak gátat vetni, ha önépítésünket a „kiáltó szó” és az alkotó tett jegyében végezzük nem feledkezve meg a hely szelleméről és egyetemességéről sem. Így lehet önvédelmi stratégiánk alapja: az anyanyelvű oktatás az óvodától az egyetemig, a minőségi közművelődés, az értelmiségnevelés és az olyan tudományművelés, amely képes létrehozni a maga szellemi műhelyeit is. Csak így lehet jelenünk része a tett pillanata, azaz foglalata életünk múltjának és ígérete hátralévő napjainknak. Ezúttal azonban az ünnep pillanata csak arra kötelez bennünket, hogy emelkedjünk felül mindennapjainkon, nyomasztó, embert próbáló éveinken, és gondolkodjunk el hovatartásunkon anélkül, hogy útközben megfeledkeznénk róla: nemzeti himnuszunk első szava: „Isten”, az utolsó pedig: „jövendő”.