| Van-e, lehet-e
esélyünk a változásra?
Hajnal Jenő
„Íme, az én egyik utópiám: A jövő században
különös emléktáblák lesznek. Például egy ilyen: »Itt állt az a tölgyfa,
amellyel Andrej Bolkonszkij élete nehéz pillanataiban megosztotta bánatát.«
Ha pedig arra a rejtélyre, hogy ki lehetett ez az Andrej Bolkonszkij,
utódom választ kaphat bármely útjába eső számítógéptől, akkor hajlandó
vagyok előzetesen megbékülni egy kicsit azzal a huszonegyedik századdal.”
Ancsel Éva
Az egyetlen, ami örökérvényű lehet napjainkban:
a változás. Egy nagyon hosszú és terhes évtized után csillant fel a remény,
hogy történelmi határkőhöz érkeztünk: mától megváltozhat körülöttünk a
világ, s mi is más emberekké válhatunk, ha bizakodó nyitással közelünkbe
engedjük a jövő esélyét, amely majd távlati tervek, stratégiák kimunkálására
ösztönöz bennünket.
S ha ezekben a napokban azt is tapasztaljuk, hogy
ismét hosszabb és kuszább lett a múltunk, sőt a jövendő kutatói új félelmekkel
riogatnak bennünket, mégis merjünk abban hinni, hogy a folyamatos jövőt
egy-egy jó regény, megindító vers fogja megőrizni. Írott kultúránk adja
majd tovább a könyvszeretet feszültségét, összetartozásunk titkát, anyanyelvünket,
kisebbségi közösségünk tétova emlékezetét.
Mert azt már megtapasztaltuk, hogy történelmi
látóhatárunk szüleink, nagyszüleink elbeszélésétől halálunkig terjed,
míg szavainkat és emlékeinket gyermekeink és unkáink viszik tovább. Így
lesz jelenünk része a történetnek, azaz foglalata életünk múltjának, és
ígérete hátralévő napjainknak.
De hogy honnan számítható a kezdet, és hol érhető
tetten a vég, az megfoghatatlan számunkra, mint ahogyan a jelenlegi civilizáció
és benne a mi időszámításunk is csak egy porszemnyi időegység a világmindenségben.
Ettől függetlenül nekünk csak ez lehet a megfelelő pillanat arra, hogy
még inkább felülemelkedjünk mindennapjainkon és éveinken, és kicsit elgondolkodjunk
hovatartásunkon.
Óvatos derűlátásunkat sajnos naponta próbára teszi
a döbbenet, hogy a történelem sötét titkai folyton-folyvást előtörhetnek,
s különböző okokból ismétlődhetnek régi-új ideológiák szerint. Sőt talán
még inkább megdöbbent bennünket az a tartásvesztés, ahogy legszűkebb környezetünkben
is az emberek lemondanak önmagukról, szellemi értékeikről, ahogyan belenyugszanak
a globális haszonelv eluralkodásába. Pedig jól tudjuk: aki lelkében lemond
a sajátjáról, elveszíti azt. Hogyan találhatnánk meg hát helyünket a nap
alatt, ha lemondunk vitathatatlan értékeinkről, ha megfeledkezünk arról,
hogy az ereinkben csörgedező többféle vér közös célokért dobbanó szívet
tápláljon?
Van-e, lehet-e esélyünk a változásra? Az itt sorakozó
írások mindenképp arról győznek meg bennünket, hogy legalább a változások
érvényességébe érdemes belekapaszkodnunk még akkor is, ha a változások
ideiglenes igazságát, szükségszerűségét, netán bizonyosságát tudjuk csak
felmutatni küzdelmünkben, vereségünkben, sikerünkben.
A változások zűrzavarában tehát az egyetlen lehetőség
számunkra az óvó, védő, megértő alkalmazkodás vagy a makacs hajthatatlanság? |
